Piknik és telefon.

A kis unokám már egy hete erre a napra várt, hogy megyünk piknikezni.

Mi a kis unokámmal a lányommal és egy barátunkkal mentünk. Nagyon jó dolgunk volt, kocsival mentünk, igaz elég messze is volt.

Egy hatalmas nagy park, amely valamikor egy magán ember tulajdona volt. Óriási dimbes-dombos terület, hatalmas fákkal, tóval és sok szépen nyírt füves területtel.

Amikor megérkeztünk a kávézóban leadtuk a meghívót. A kisfiú mindjárt választhatott magának magának egy csomagot, amiben különféle enni és innivaló volt. Kaptunk ingyenjegyeket kis vonatra, csónakázásra és egyéb gyerekeknek szervezett rendezvényekre.

Kétféle kis vonat volt, az egyik csak az úton ment hatalmas gumikerekeken.

Mi igazi kis vonattal mentünk.

Kiépített pályája van, átkelt még egy kis patakon és még a kis alagúton is. A kis-unokám nagyon szereti a "csucsut", de igazán szép helyen kanyargott, még bement az erdőbe is.
Kiszálltunk, irány a játszótér.
Volt ott egy óriási cső csúzda, amitől kicsit elijesztettem, mert megkérdeztem:
- Le mersz csúszni? Ez elég félelmetes és sötétben és meredeken kell!
A feljutás se volt egyszerű, nem volt létra vagy lépcső, hanem mindenféle trükkös megoldás. Biztos olyan meggondolásból, ha valaki fel tud mászni, akkor nem fél lecsúszni se.
Először bizonytalanul indult, de végül belejött a csúszkálásba.

Megnéztük azért a játszó másik részét is. Itt volt egy kisebb vár a kisebbeknek. Nagy autó amit ki kellett próbálni.

Újabb galopp a tóhoz. Itt egy részén madarak úszkálnak, kacsák, hattyú is volt bőven, a másik részen meg lehet csónakázni. Volt lehetőség evezős csónakra, meg kisebb gyerekeknek való tekerős csónak. 

Az én négyéves unokám beleült egyedül egy olyan gyerekcsónakba és eltekert. Csak néztem milyen ügyesen csónakázik.

A park nagy területű, de most nagyon sokan voltak, sok ember, sok gyerek. Nagyon kellett figyelni, hogy éppen merre szalad a kis örökmozgó.
Én a pikniket úgy képzeltem, hogy majd kimegyünk a parkba, szépen leülünk a fűbe és ott szépen elleszünk, ezzel szemben fel-alá rohangáltunk. Ekkor már gondoltam akármi lesz most egy kicsit leülök a fűbe. Leültem és üldögéltem egy kicsit.
Később elindultam, hogy megkeresem a többieket.
Amikor odaérek látom éppen pókembernek festették a fiúkát. No ezt le kell fényképezni!
Keresem az összes zsebemben a telefonomat, de sehol. Megnézem számtalanszor, de semmi!
Biztosan ott maradt ahol ültem. Visszamentem, persze nem találtam.Össze- vissza mászkáltam azon a területen, de nincs.
No akkor a telefonomnak annyi,  csak a rajta lévő képeket sajnálom.
A barátunk vigasztal, biztosan meglesz, mert itt olyan becsületes emberek járnak.
A lányom leadja a telefonszámát a kávézóban ha megtalálnák és leadnák akkor értesítsenek.
Nem nagyon bízok a dologban.

A kisfiú még elmegy rajzolni, festeni, mézeskalácsot díszíteni.
Labdáztunk még egy kicsit.
Az idő eddig remek volt, sütött a nap még barnultunk is egy kicsit. Kezd felhősödni és kicsit el is fáradtunk. Hazamegyünk.
A másik lányom telefonál, hogy egy férfi üzenetet hagyott neki, talált egy telefont. A lánykám persze nem is tudta miről van szó, csak amikor engem hívott és ugyan az szólt bele, nagyon meg is lepődött, amikor helyettem egy angol férfivel beszélt. Az illető meg is ígérte, hogy másnap elhozza a telefont.
Valóban másnap délelőtt jött és hozta a telefonomat. Még megköszönni se tudtam igazán, mert csak én voltam otthon az unokákkal.
Köszönöm, mégis csak van remény!
Ha valaki nem tudná mindez a nyáron Angliában történt.