Látogatás a szülőhelyemen

Tegnap az év legmelegebb napja volt.Már az előző nap elhatároztam elutazom az Alföldre.
Már több, mint negyven éve nem élek ott.
A vonaton nem voltak sokan, egy nyolcszemélyes műbőr üléses fülkében egyedül voltam.
Egész úton olyan várakozás teljesen ültem mintha valóban a gyerekkoromba a szüleimhez mennék.
Még mindig   az Alföld áll a szívemhez közel,
Petőfi szavaival "Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
                            Itt ringatták bölcsőm, itt születtem."

Gyönyörködtem a tájban, így eső után, minden harsogó zöld volt, fák, bokrok és persze kultúrnövénnyel bevetett parcellák. Már láttam érő, sárgálló, talán zab vagy árpa. Voltak szépen soroló kukoricás. Az idén a pipacsokra is jó idő járt, piroslottak.

Úgy éreztem visszamegyek az időbe az ifjúságomhoz. a gyerekkoromba.

Megint megcsodáltam a Tiszát. Az új vasúti hídon keltünk át óvatosan, még nincs teljesen kész,még sok munkás szorgoskodott. 

A Tisza most se volt szőke, elég széles és koszos, igaz én még sohasem láttam szőkének, csak Petőfitől

tudom, hogy lehet olyan. Átkeltünk a szintén koszos Kőrösön is.

Megérkeztem. A felújított állomás épület pont olyan, mint régen, ami a helyzetet árnyalja, felépült az aluljáró és mindenképpen dicsérendő, hogy gondoltam a mozgássérültekre és biciklisekre az építésnél.

Szerintem ez enyhe túlzás, nem tudok itt elképzelni tolongó tömeget.

Alig páran szálltunk le a vonatról.Igaz most már naponta óránként közlekednek a vonatok és mindegyik gyors személy egy se maradt és nagy részük IC.

Van buszmegálló az állomás előtt és rajta menetrend. A busz jár reggel hétkor és délben, de már elmúlt dél. Igaz van egy térkép a nevezetességekkel. 

Akkor gyalogolni kell, mint régen , talán még ott vannak a régi lábnyomaim emléke. Minden ismerős, szinte semmi se változott. A járda biztosan ugyanaz, mint ötven évvel ezelőtt. A házak is nagyrészt, talán pár új ház itt-ott, de nem számottevő. Itt a házak az utcafronton vannak és mellette az erődszerű kerítés, látni itt-ott felújított kerítést, de továbbra is ragaszkodnak az elzárkózáshoz. Már gyerekkoromban sem értettem, miért kell ilyen kerítés? Mily titkokat rejthetnek az udvarok? Miért tilos benézni? 

Az utcákban szinte senkivel se találkoztam aki gyalogolt volna. Fő közlekedési eszköz továbbra is a bicikli, persze azért láttam autókat is a főútvonalon teherautókat is.

Csak a központ változott meg eltűntek a családi házak helyette emeletes épületek, de azért maradtak ismerős épületek: a templom, a szálloda, a községháza, ill már városháza. Központban áll még a világháborús emlékmű. Emlékezetem szerint mindig is ott volt. Olvastam róla, nemrégen minden felekezeti pap újraszentelte. Most alaposan körbejártam, tudomásomra jutott, hogy nagyapám testvére is az első világháborús áldozatok között van. Meg is találtam a nevét, le is fényképeztem, de a neve nem látszik, de tudom, hogy ott van. Amin rettentően elcsodálkoztam és azóta se tudok igazán napirendre térni felette. Az emlékművön  a katona fölött és a sas alatt oda van írva Horhy kormányzó. Nem értem, egyszerűen nem értem, miért került oda? Ez vajon mindig ott volt? vagy most került oda? Hihetetlen.

Már az mutatja milyen öreg vagyok, hogy olyan emberekről készültek szobrok akiket személyesen ismerek. A doktorbácsiról akinél születtem és akinél született a legidősebb lányom. A gimnáziumi igazgatóról aki tanított is.

Végül is sikeresen elintéztem   amiért mentem, a szüleimnek újabb 10 évig háborítatlan nyughelyet.

Az önkormányzatnál mindenki nagyon kedves és készséges volt. Megbeszéltük milyen alternatív megoldások jöhetnek szóba, sőt akár még az én nyughelyemet is biztosítják, no de erre remélem még várni kell.

A főtéren üldögéltem, fagyiztam.

Újabb séta a temetőbe. Felkerestem a már bezárt és újra nyitott német temetőt, aminek már egyáltalán nincs temető jellege. Kint a határban , lenyírt rét közepén ott vannak a sírkövek, de csak azok. A nagyszüleimnek már nyoma sincs, nem volt rajta kő, a fafejfa meg már régen elkorhadt. Az anyám még tudta ki hol van. Gyerekkoromban még én mentem vele, vittük a virágokat évente többször és mindig rendben volt a sír. Már az anyám is közel 30 éve halott, így már senki nem gondozta és felszámolták.

Láttam azt a síremléket, ahol az anyuka kezében rózsacsokorral még mindig szomorkodik a fia halála miatt. Nem tudom mi az igazság, de az anyám azt mesélte , a fiú kirándulni ment és vitt magával rántott húst, és romlott rántott hús okozta a vesztét. Kételkedni kezdtem ebben a mesében, mert megnéztem 19 éves volt és már nem is volt olyan kicsi fiúcska.

Elmentem a másik temetőbe is a szüleimhez. Már az út szépen ki van építve az állomásról. Voltam egyszer az építkezések idején is, akkor el akartak zavarni, hogy menjek körbe,de aztán megkönyörültek rajtam.
A temető nagyon szép, ha lehet ilyet mondani. Nagy fák vannak. A fákon madarak trilláztak. A jó idő meghozta a nótás kedvüket. Különben csend és nyugalom. Kevesen jártak arra felé.
Még elég szép volt az ősszel hozott sárga virág. Most hoztam narancssárgát meg lilát. Olyan színes csokor lett és talán nem fakul ki mire újra  megyek. Apámnak biztosan tetszene. Habár az anyám mondaná - Nem való ez nekem, öreg vagyok már ehhez.
De én nem az öregnek hanem a szép fiatal nőnek, aki levágatta a haját amikor még mindenkinek hosszú volt. Az én szép fiatal anyámnak, amilyen egykor volt.
Szép  megható nap volt, a felidézett gyerekkor, szüleim. Itt vannak a gyökereim.
És egy idézet az állomás padjáról." S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton."